A játék nagyon egyszerűen zajlott: a diákok magukra öltöttek jellegzetesnek vélt indián jelmezt, és elkezdték a harcot. A játék titokban zajlott. Ennek egyik oka, hogy igazán embert próbáló volt az indiánok élete. A játékban résztvevők törzsekbe vannak osztva, mindegyiknek megvan a maga identitása és szokása, nevet is kaptak. Cseh Tamásnak „Füst a szemében” a neve.

Idén lenne 80 éves Cseh Tamás, akinek személyisége, alkata, zenéje, életformája egyedülállóságán túl, nagyon meghatározó a magyar zene és kultúra történetében. Hogy ez a Tusványosra járók életében is tetten érhető, bizonyítja a szakadó eső ellenére telt házas Magyar Kultúra sátor, ahol július 19-én mutatták be Vecsei H. Miklós rendezésében a Bérczes László beszélgetőkönyve alapján Cseh Tamás élettörténetét.

Az előadás során a három zenész – Ratkóczi Huba (QJÚB), Szabó Balázs (Szabó Balázs és Bandája) és Vecsei H. Miklós (QJÚB) – a történetmesélésbe beágyazott húsz dallal csehtamásosan fogalmazva „torokszorító gyönyörűség”-es hangulatot hozott létre, könnyeket fakasztott, igazán különleges koncertélményt teremtve.

Az előadás betekintést nyújtott Cseh Tamás egész élettörténetébe, elmesélték, hogyan gyújtott rá az első cigarettára a kis Tamás, és hogyan veszítette el emiatt a barátnőjét. Megtudhattuk a korának politikai viszontagságai között megszervezett első zenekarának nevét, ami azért, hogy ne legyen érthető, angolul játszott dalokat, és a „Sztereó” nevet viselte. Az élettörténetének különlegességei és jellegzetességei között fény derült a nővérével való kapcsolatára, a tényre, amikor más feleségébe szeretett bele, ugyanis annak férje húgaként mutatta be. Majd elérkeztünk az indián élethez: „A többiek már aludtak, a sátrak tetejéből szállt a fehér füst, és én éreztem, hogy ennek így kell lennie, hogy ez torokszorító gyönyörűség.” Itt derült ki, hogy miért kapta indián névként a „füst a szemében” nevet, hogy miről szólt, mit jelentett számára ez a titokzatosság.

Az élettörténetének fonalában volt szó különleges szerelmekről, különös apa-fia kapcsolatról, barátságokról, azoknak alakulásairól. Találkozásokról, amelyek teljesen felforgatták az életét. Pillanatokról, amelyek meghatározták életét. Az egyik ilyen találkozás, barátság a Gézával való barátsága, akivel hirtelenségében lakótársak lettek, összeköltöztek, és a „Géza szövege és az én dalom, mintha összeért volna”. A koncertek pillanata is különleges volt. Megvolt a maguk kis szertartása, ahogy a koncertek előtt egymásra néztek, megfogták egymás kezét, és támogatást kaptak. Aztán amilyen hirtelenséggel jött a barátság, olyan hirtelen jött a búcsú pillanata: Géza eldöntötte, nem ír többet, mivel az volt az egyesség kettejük között, hogy nem kérdeznek miérteket, hanem amikor eljön az idő elengedik egymást, így is tettek. Csak hét év elteltével találkoztak.

A Gézával való kapcsolat bemutatását követően az előadás folytatásában a két zenész az élettörténethez illő dalok kíséretében mutatta be a különleges csehtamási létet, a találkozásokat, a szerelmeket, egy-egy buta kérdést – „Megiszunk egy kólát?” – amiből aztán házasság lett és sorolhatnánk. Az élettörténet végéhez közeledve, készülni kezdet a leltár. Tamás hirtelen a Krisztina körúti templomban találta magát, az ott történtek torokszorongatóak és könnyfakasztóak. A Lélek felszakadt. Szólni kezdett. Számot vetni:

„Megyek, fölnézek és hopp, krisztinavárosi templom. Na, mondom, te is itt vagy. Itt laksz bent a jó kis hűvösben, te, aki mindent tudsz, te akár még engem is meg tudnál gyógyítani. […] Leülök az egyik hátsó padba. Na, mondom, szevasz, itt vagyok. Csinálj velem, amit akarsz. […] És akkor látni kezdtem, nem őt láttam, hanem magamat. Persze semmi rossz nem múlt el, de ami össze volt törve ezer darabra, az hirtelen összeállt. Mi van, hogyha felszállok a villamosra? Mi van, ha nem a templom előtt nézek fel, hanem az OTP előtt? Mi van, ha a taxiból nem veszem észre a társaságot? Akkor talán sosem találkozok Gézával, és festő leszek, vagy tanár, aki még mindig tanít, de célját nem találja. Mi van, ha Éva nem fordul meg? Hány ember lehet így? Egy tizedmásodperccel később néz fel és már nem találja a helyét a világban.”

Ezen a ponton, azt hiszem, nem kell tovább folytatnom beszámoló soraimat. Inkább kérlek, kedves Olvasó, légy része ennek a hidegrázós, könnyeket fakasztó, katartikus élménynek, mert a zajban, a szakadó esőben, a felkavart érzelmek tengerén, ott azon a helyen, ahol és ahogy vagy, válaszokat ad, erőt. Szavakat igazakat, történeteket, igazakat. Csendet és egészen egyszerűen békét. Békét ott bent, a lélekben.

Talán még csak egy ennyit:

„Most elmondom mid vagyok,
mid nem neked:
vártál ha magadról szép éneket,
dicsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék, csak csönd neked.”

Vagy nem is, talán inkább ezt:

„A jövőt kértem én,

S bármit is akar,

Ne, ne ez a dal legyen.”