Ezerrel pörög, megállás nélkül koncertezik, megtölti az Arénát, saját előadóestje fut a Pesti Színházban, mindeközben alapítványt vezet és még feltöltődni is van ideje. Tusványosi fellépése előtt mesélt az alkotói folyamatról, színházi tapasztalatairól és a közönséggel való interakcióról.

Photo: Lonay Arthur

Gyakran hangoztatod, hogy eleinte népdalénekléssel foglalkoztál, és utólag kezdtél el kacsintgatni a rock- és a popzene felé. Melyik műfajt érzed hozzád közelállónak?

„Változó. Például, ha először a szöveg születik meg, és szeretnék dallamot kreálni belőle, akkor mindig egy sokkal egyszerűbb, monotonabb ritmus áll össze a fejemben. Ez szerintem a népzenének köszönhető, amit ugye gyerekként magamba szívtam. Mindig ez az első, amihez nyúlok, és ebből kezdek építkezni. Például, ha a pop irányába akarom elvinni, akkor már megvannak azok a minták, amelyek a popzenébe beleférnek. Tehát alapvetően mindig kicsit népiesebb hangzással születnek meg első körben a dalok, és azokból válnak ki később a pop-rock történetek. Egyre jobban élvezem az egészben magát az alkotást, nem csak a szövegírást, hanem a zenének, a dallamoknak a boncolgatását. A legújabb dalom például úgy született meg, hogy meglett a vers, és meghagytuk azt az énekdallamot, amit én eredetileg szerettem volna, úgyhogy kicsit népies a hangzásvilága. Ennek ellenére egy friss popslágerként is megállja a helyét.”

A terepszemle mennyire fontos része a koncertnek? A környezet meghatározhatja a hangulatot?

„Teljes mértékben. Nyilván egy terepszemle elsősorban nem arról szól, hogy milyen a helyszín, hogyan néz ki, hanem nekünk sokkal fontosabb a hangzás, ezért is szükségesek mindig a hangbeállások. Amikor már nagyobb produkcióval van dolgunk, amely komoly technikát és látványtervet igényel, nagyon fontos a színpad. Elsődleges szempont, hogy van-e elég helyünk, ki tudunk-e mindent pakolni, milyen hangosítás kell ahhoz, hogy mindenkihez eljusson az üzenet. Nem mindegy, hogy tízezer emberhez milyen hangfalakat teszünk fel. Szeretem, amikor jó nagy, nyitott téren lépünk fel, ahol láthatom az egész közönséget.”

Egy teltházas Aréna koncert után egy kisebb helyszínen megrendezett koncert nem okoz benned valamiféle űrt vagy hiányérzetet?

„Nem, mert nagyon különbözik a kettő. Például egy olyan kisebb, színházi előadáson is, mint amilyen a Magdaléna Rúzsa, megteremtheted a kellő hangulatot. Igaz, a Pesti Színházba 550 személy fér be, nem pedig 12 ezer, mégis rengeteget tanulhatsz belőle, mert egészen másképp kommunikálsz egy kis közönséggel, mint egy naggyal. Másképp tudod megindítani őket. A kicsi mindig nagyobb kihívás, sokkal többet kell beleadnod, sokkal mélyebbre kell menned ahhoz, hogy mindenkit meg tudj fogni, és folyamatosan fenntartsd a figyelmet. Én például kis közönségen szoktam tesztelni a nagy műsoroknak a repertoárját, mert ott azonnal kijön, ha veszít a dinamikájából. Az arénák előtt el szoktam menni egy kisebb helyszínre, ahol többnyire jótékonysági rendezvényt szervezünk, és kis létszámban bejöhetnek az emberek megnézni az előadást. Nagyon érdekes játék. Én azért szeretek színpadon lenni, mert rengeteget tanulok közben az emberekről, és pontosan látom mindenkinek az arcán, hogy mi volt érdekes.”  

Akkor mondhatjuk azt, hogy külön is fókuszálsz az arcokra és a reakciókra?

„Abszolút így van. Muszáj. Például ha látom, hogy lankad a közönség figyelme, tudom, hogy csak gyors dalt szabad játszani. Sok mindent le tudsz vonni a reakciókból, így összességében azonnal érzed, hogy mit kell bedobnod. Az arc mindent elárul. Azonnal tudod azt, hogy érdekes vagy-e, szeretnek-e, kell-e többet beleadnod az adott napon. Nagyon izgalmas játék, olyan, mint amikor főzöl: kell-e bele egy kis fűszer, vagy sem.”

Photo: Kiss Gábor

A Magdaléna Rúzsa kapcsán miért gondoltad azt, hogy egy alteregóra van szükség ahhoz, hogy megszülessen a te sztorid?

„Egyrészt azért, mert vannak dolgok, amelyekről nehéz beszélni, másrészt pedig a nagymamám emléke miatt, aki engem mindig Magdalénának szólított. Tulajdonképpen Magdaléna személye valahol burkoltan azt üzeni, hogy sokszor nem is tudhatod, hogy akár mások is vannak, akik álmodnak érted nagyokat és az meg is valósulhat. A nagyanyám már nem élte meg azt, hogy Magdaléna végül megszületett, merthogy azóta ott áll a színpadon, és énekesnő lett belőle, aki mesél arról, hogy milyen volt a gyerekkora, a boldogság, a szegénység és a kemény munka. Vannak például olyan részek az előadáson belül, amiről azt érzem, hogy Rúzsa Magdiként sohasem mondtam volna el, viszont így, hogy ez egy színház, és egy másik személy bőrébe bújok, valamivel könnyebb.”

A színházi munka jelentett-e kihívásokat? Számodra ez egy új terep.

„Egyrészt igen, mert a színházban zajlik, komoly monológok hangzanak el, másrészt, mivel ez még nem színészet, az előadás spontán, újra és újra változtatom a szöveget attól függően, hogy az életem éppen hol tart. Megvannak a sztorik, nyilván vannak bejáratott poénok, amiket mindig ugyanúgy mondok el, de egyébként a műsor nagy részében a történeteimet mindig úgy adom át a közönségnek, ahogy eszembe jutnak az emlékek. Tehát a lényeges különbség az, hogy egy színész mindig pontosan leírt szöveggel dolgozik, én viszont nem.”

A beharangozó cikkben azt írtuk, hogy te tulajdonképpen hazajársz Tusványosra. Ezzel mennyire értesz egyet?

„Abszolút így gondolom, hiszen valahányszor felétek járok, mindenki nagyon nagy szeretettel fogad. Sokszor hangoztatják is, hogy „te a mi lányunk vagy”, és nekem ez nagyon jó érzés. Itt kifejezetten érzem azt, hogy nagyon szeretnek. Mindig nagyon várnak, rengeteg levelet kapok, hogy „gyere már végre felém”, s ez annyira felemelő.”

Tompa Réka, Kismihály Bogi