Ha eddig még sosem voltál közönségtalálkozón, elárulom, hogy nem kell az első sorban gyúródva, áhítozva várnod, hogy kedvenced legalább egyszer megérintsen a koncert alatt, hiszen egy ilyen alkalmon kordonok nélkül, kartávolságnyira, szemtől-szemben ülve teheted fel kérdéseidet. Sőt, ha szemfüles vagy, még egy közös képet is hazavihetsz magaddal. Tapasztalatlan fesztiválozóként ez volt az egyik lecke, amit én is megtanultam a Hooligans közönségtalálkozóján. A srácok nem okoztak csalódást az egybegyűlteknek: a szövegeikre jellemző lazaságot és őszinteséget hozták magukkal Tusványosra, megalapozva a koncert előtti hangulatot. A Hooligans egyike azon magyarországi zenekaroknak, amely minden elismerést és sikert bezsebelhetett az elmúlt 21 évben még a buktatókkal teli kezdet ellenére is. A fiúk mégsem akarnak megállni. Sőt, elmondásuk szerint őket még inkább hajtja az, hogy a közönségnek minden egyes koncerten újat mutassanak, emiatt fellépéseiket mindig megfűszerezik valami plusszal. A gyerekkori jóbarátok nem bízták a véletlenre: biztos, hogy már az óvodában is ritmusra kevergették a kakaót, bevallásuk szerint pedig öt éves koruktól elvetemült szándékuk volt a zenének szentelni életüket. Egy lapra tettek fel mindent, és habár negyvenkét éve muzsikálnak együtt, a harmincas éveikben sikerült a legnagyobbat dobbantani, felkerülve a slágerlisták élére. Ez a hosszú folyamat kellet hozzá, hogy ténylegesen megbecsüljék az elért sikereket, s ahogyan fogalmaztak, a múltjuknak köszönhetően sosem lesznek elszállt hülyegyerekek. A rock and roll őrületet még mindig jól bírják, de a görbe éjszakák mellett figyelnek egészségükre is, amit az is bizonyít, hogy Endi reggel szaladással fedezte fel Tusnádfürdő dimbes-dombos, fenyves zugait. A banda a két órás koncerten is hozta az elvárt profizmust: Csipa végig fenntartotta a pezsgést, amitől a tusványosozók igaz bulihuligánokká váltak.

A fergeteges koncert előtt a zenekar dobosával, Kiss Endivel beszélgettünk:

– Közel 40 éves aktív zenei pálya után és a Hooligans együttes felnőttkorba lépését, majd huszadik, huszonegyedik születésnapját követően hová, meddig lehet még fokozni ezt az alkotói munkát?

– Nagyon-nagyon remélem, hogy nem értünk el mindent, de ha ott fog tartani a zenekar húsz év múlva is, ahol most vagyunk, én már nagyon boldog leszek. Szeretnénk egy rakás új kalandot kipróbálni, zenei megoldások és show szintjén, vagy akár koncertekkel. Nemrég volt egy szimfonikus koncertünk a miskolci szimfonikusokkal közösen. Ilyen alkalom négy-öt volt a zenekar életében, szeretnénk ezt bemutatni országnak-világnak. Lesznek még ilyen bummok a zenekar életében.

– 1996-ban alakultatok, 2003-ban jelent meg Szenzáció című nagylemezetek, ezzel dobbantott a zenekar. Miért volt szenzáció a Szenzáció?

– Előtte volt egy együttes, amelynek nem volt lehetősége bebizonyítani az embereknek, hogy nem rosszat akarunk, a jóra, a szépre biztatjuk közönségünket. A Hooligans nevet én találtam ki, én adtam az együttesnek azért, hogy ugyanazok a srácok maradjunk, mint kezdetekkor, ha híresek, elismertek leszünk, akkor is tiszta szívvel játszhassunk, a fiatalságot juttassuk eszébe mindig az embereknek. Szeretem az embereket és szeretném, ha jó emberek lennénk csak az egész világon. Jó lenne, ha nem lennének háborúk. 2003-ban bekerültünk egy műsorba, a Dalnokok Ligájába, amelyben dalokat kellett előadnunk. Akkora siker volt az a műsor, hogy minden megugrott hirtelen. Amikor megjelent a Szenzáció című lemez, 43 ezren vették meg. Azelőtti lemezeinket 1000-1200-an vették meg. Ez azért történt, mert a közönség emberileg is megismert bennünket a műsornak köszönhetően. Addig nehéz volt, a rádiók nem játszották dalainkat, nem jutottunk el az emberekhez.

– Mi volt a legszebb, legemlékezetesebb pillanat az elmúlt két évtizedben?

– Sok emlékezetes pillanat volt, de mivel Erdélyben vagyunk, hadd mondjak el innen egyet. Több évvel ezelőtt felléptünk Marosvásárhelyen, egy fesztiválon, ott történt egy nagyon megható sztori. Az erdélyi közönség annyira lelkesen és tűzzel tud viszonyulni, annyira tomboltak azon a koncerten, hogy én elsírtam magam a doboknál. Életem egyik legmeghatározóbb élménye, azért is, mert vidám zenét játszunk, egy-két olyan lassú tétel van, ami szomorú, vagy szomorú szövege van, de én nem szoktam sírni dobolás közben. Itt sírtam. Az itteni közönség valami pluszt tud adni nekünk. Lehet, hogy nincsenek úgy elkényeztetve, mint otthon Pesten, ahol akár naponta alkalmuk van külföldi sztárzenekarokat is nézni élőben. Nagyon vendégszeretőek az itteni emberek, ezt a koncerteken is érezzük.

– Hogy érzitek magukat Tusványoson?

– Juj, nagyon jól! Tegnap a mulatásé volt a főszerep, ma pedig épp az ellenkezője. Ma ugye koncert van, és soha nem megyünk színpadra részegen, részegshowt nem csinálunk, így ma szaunáztunk, futottam. Egyébként sokat kerékpározunk: a zenekarból hárman is rendszeresen kerékpárral közlekedünk Pesten. Tegnap este, mulatás után találkoztam egy medvével, nem csináltam nagy ügyet belőle. Úgyhogy minden kerek volt, reméljük a ma esti koncertre is a Jóisten megsegít azzal, hogy jó idő lesz. Remélem, az emberek nagyon jól fogják magukat érezni és mindenki boldog lesz.

Kismihály Bogi, Z. Nagy István