Minden élőlény képes a színlelésre és önmaga becsapására, legyen szó a legapróbb baktériumokról, rovarokról, emlősökről, vagy éppen magáról az emberről.

Photo: Lonay Arthur

Kevés olyan mű született, amely kimerítette volna az önbecsapás pszichológiájának témáját, habár univerzális jelenségről van szó – kezdte előadását Dósa Zoltán, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem székelyudvarhelyi tagozatának docense. Habár azt hisszük, hogy egyedül az ember képes a másik fél megtévesztésére, az élővilágban bármelyik fajnál megfigyelhető a jelenség. Létezik például egy olyan légyfajta, ahol a hím ajándékot készít a nősténynek, hogy elnyerje annak tetszését. Ez úgy történik, hogy elejt valamilyen zsákmányállatot, azt becsomagolja egy gumóba, és a potenciális arajelölt elé viszi. A párosodás addig tart, amíg a nőstény kicsomagolja az ajándékot. Vannak viszont olyan esetek, amikor a hím becsapja párját, üres ajándékot nyújtva át neki, ám ekkor is megtörténik a párzás. A nőstények viszont nem hagyják annyiban, ők is be tudják húzni a csőbe a hímet, amikor a nemzőképtelen egyedek megnövelik a potrohukat, mintha nemzőképesek lennének, így ők is kapnak ajándékot. Ez a fajta huzavona mindenhol megfigyelhető az élővilágban.

A bonobó törpecsimpánzok például egy adott területen felmérik a perspektívákat annak érdekében, hogy az ellenfél fejével tudjanak gondolkodni. A cerkófok saját kommunikációs stílussal jelzik egymásnak a veszélyt, így amikor bandaháború tör ki, figyelemelterelésként elkiáltják magukat, hogy sas, így amíg az ellenség az eget lesi, ők szépen ellátják a bajukat. Habár ezek a cselekvések intelligensnek tűnnek, legtöbb esetben merev, előrehuzalozott genetikai program alapján működnek. Sőt, rugalmatlan viselkedésmintákról van szó, amelyek automatikusan ismétlődnek meg újra és újra. Számukra nem jelent semmit a tapasztalat, például a légy ösztönből újra meg újra nekirepül az ablaknak még akkor is, ha számtalanszor megtapasztalja, hogy nem tud kiszabadulni.

Az ember ezzel ellentétben a tapasztalatokból építkezik és rugalmas viselkedési mintákat követ. A megtapasztalás sokszor maga után vonja az önbecsapást, amely védekezési mechanizmusként mentesít olyan dolgok alól, amelyeket nem tudunk elfogadni. Hogy jobban megértsük ezt a komplex folyamatot, érdemes megvizsgálni az önbecsapás három szintjét. Az első az, amikor faji szinten csapjuk be önmagunkat és azt hisszük, hogy az intelligencia feljogosít arra, hogy más fajokat manipuláljunk. Interspecifikus önmegtévesztés következtében azt teszünk a környezetünkkel, amit akarunk, s habár felelősséget érzünk iránta, el is tudjuk pusztítani. Az élővilág csupán 2 százalékát tesszük ki, mégis képesek vagyunk rá, hogy akár 80 százalékát elpusztítsuk.

A második intraspecifikus, azaz fajon belüli önámítás, amikor például azzal dobálózunk, hogy ezek a mai fiatalok. Elkezdünk érvelni, hogy valamivel butábbak, másabbak. Ergo mindig hajlamosak vagyunk leértékelni az utánunk következő generációt. Sokan vélekednek úgy, hogy a gyerekek buták, ezért olyanokká kell nevelni őket, hogy a társadalom hasznos tagjaivá váljanak. A klasszikus pszichológia azt tárgyalja, hogy a gyerekek mi mindent nem tudnak egyedül megtenni, ám az elmúlt évek kutatásai bebizonyították, hogy korántsem buták. Harminc éve komolyabban kezdtek el foglalkozni azzal, hogy mit tudnak a kisbabák, és meglepő dolgokat tapasztaltak. Például a fizikai világból felfognak olyan egyszerű dolgokat, mint a gravitáció, vagy a szilárd és cseppfolyós tárgyak közötti különbség. Ennek alapján szakítanunk kell azzal a tévhittel, miszerint teljesen fehér lappal jövünk a világra, hiszen az értelem csírái bennünk vannak az evolúciós folyamatoknak köszönhetően.

Az önbecsapás harmadik szintje önmagunk ámítása. Ez azt jelenti, hogy tudatában vagyunk gyengeségeinknek, félelmeinknek, mégsem akarjuk beismerni őket, helyette kivetítjük másokra, felmentve magunkat a teher alól. Mivel állandóan próbálunk megfelelni embertársainknak, az egónk védelme érdekében beindulnak olyan mechanizmusok, amelyek mentesítenek hiányosságaink alól. Például próbálunk megszabadulni azoktól az érzésektől, amelyeket képtelenek vagyunk feldolgozni kivetítve másokra, hiszen bennük könnyebb meglátni azt, ami nekem fáj, vagy amit képtelen vagyok kimondani. Ezek a védekezési trükkök mind arra mutatnak rá, hogy mennyire hadilábon állunk önismeretünkkel. Ennek orvoslásaként nem csak tudatosítani, hanem tanítani is kellene, hogy milyen keveset tudunk önmagunkról, tisztában kellene lennünk azzal, hogy kik is vagyunk igazán, mert csak így szabadulhatunk az önbecsapás bűvköréből.

Kismihály Bogi