Fiatalok, lazák és tehetségesek. Folk elemekkel fűszerezett egyedi hangzásvilágukkal, csalhatatlan szövegeikkel belopták magukat a magyar hallgatóság szívébe határon innen és túl. Elmondásuk szerint az örömzene a fő lételemük, hármuknak pedig az első perctől kezdve egy rugóra jár az eszük. Nem csak zenésztársak, hanem barátok, akik a szabadidejüket is együtt töltik lazítással, filmnézéssel, társasozással vagy csak spontán zenéléssel. Ha azt mondom, hogy Eső, Veled minden, Libikóka, Egy lány sétál a domboldalon, mindenkinek beugrik a zenekar védjegyévé vált papírcsónak és az énekesnő hangjának a puszta gondolatától libabőrös lesz. A Margaret Island énekesnője, Lábas Viki elárulta, hogy 7-8 évesen járt először Tusványoson fúvózenekarával, azóta pedig az együttes bakancslistájának élén szerepelt a tegnap esti fellépés.

Alig négy év alatt a magyar popzene kiemelkedő úttörőivé váltatok. Miben rejlik a sikeretek titka?

– Szerintem az a titok, hogy nincs titok. Nagyon-nagyon sokat kell gyakorolni és dolgozni alázatosan, amiről pedig az emberek gyakran megfeledkeznek, de szerintem a legfontosabb a kedvesség. Nem a kényszeredett kedvességről beszélek, hanem arról, ami belülről jön. Amitől viszont tényleg sikeres lehet egy banda, az a közönségen múlik, rajtatok, hogy támogattok, eljössztök a koncertekre, meghallgatjátok a dalokat, érzitek, hogy mi tényleg szeretnénk adni, mondani valamit, és szerintem ez a titok az összes többi zenekarnál is. Akik pedig a másik oldalon vannak, mint mi, azok rengeteget dolgoznak azért, hogy ez a folyamat fenntartható maradjon.

A magánéletetekre milyen hatással volt a hirtelen jött siker?

– Szerintem mi nem változtunk, még mindig ugyanolyanok vagyunk, csak nyilván az ember felnő közben, meg szembesül komolyabb dolgokkal, amelyekben döntést kell hozni. Persze a környezetünknek, a családunknak, a szeretteinknek sokkal nehezebb, mert kevesebbet vagyunk otthon, mindig dolgoznunk kell, folyamatosan úton vagyunk, meg pont fordítva élünk, mint ők. Tehát mi reggel alszunk, s este dolgozunk, ezért nehéz összeegyeztetni a programjainkat, keveset vagyunk velük együtt, de hál’ Istennek eléggé jól kezelik. Nyilván az ember felnő, de mi önmagunkhoz képest, gondolkodásban meg szerénységben nem akarunk megváltozni.

Gyakran hangoztatjátok, hogy szeretitek a spontán utcazenéléseket. Ezekre tudtok még időt szakítani a rengeteg fellépés mellett?

– Most ugye kicsit leszűkültünk a turnébusz környékére, de van egy ukulelénk és egy kis gitárunk, úgyhogy amikor megálló van, Bálint előkapja az egyik hangszert, s elkezd rajta játszani. Utoljára Budapesten az Akvárium környékén voltunk utcazenélni, de a külföldiekből álló közönség nem igazán értette, hogy mit szeretnénk, így kellemetlenül jött ki a dolog. Egyébként imádunk az utcán zenélni, úgyhogy ha van egy szabad óránk, és úgy érezzük, hogy most erre szükségünk van, akkor kimegyünk. Egyszer, amikor Pécsen játszottunk, a koncert után úgy éreztük, hogy nem kaptunk elég impulzust, s mi sem adtunk eleget, ezért utána még elmentünk a főtérre zenélni, ahol meglepetésünkre a környező klubok miattunk lehalkították a diszkózenét.

Külföld felé is kacsintgattok, vagy inkább a magyar közönséghez szólnak a dalaitok?

– Számunkra a magyar nyelv és a magyar közönség a legfontosabb. Tényleg beigazolódott az elmúlt három évben, hogy ebben az irányban kell haladnunk, s úgy tudunk igazán adni az embereknek, hogyha ezt magyarul tesszük. Nyilván koncerteztünk már Franciaországban, voltunk Rómában, de inkább a külföld kacsintgat felénk. Most, hogy a harmadik lemeznek is nekiálltunk, az a célunk, hogy nemzetközi hangzást alkossunk, ami nem csak magyar nyelven, hanem angolul is megállja a helyét. Nem szeretnénk Amerikába vagy Angliába menni, én nem ilyen világsztárkodásban gondolkodom, hanem a célunk kicsi léptekben, tényleg olyan embereknek zenélni a környező országokban, akik szeretik a dalainkat. Majd az élet eldönti: hogyha valahol nagyobb helyen kell lennünk, ott leszünk, ha meg nem, az sem gond. Viszont megteszünk mindent annak érdekében, hogy igényes és jó zenét játsszunk.

Máltán tényleg elneveztek rólatok egy éttermet? Mesélnél erről a sztoriról?

– Igen, pont most egy éve történt július elsején. Rengeteg magyar él Máltán, s hál’ Istennek, a tulajdonos nagyon szereti a zenekarunkat, ezért Margaret Island-nek keresztelte el az éttermét. A megnyitóra meghívtak minket is, így mi avathattuk fel a helyet. Nagyon jó hangulat kerekedett, és előadtuk néhány akusztikus dalunkat. A falon ott vannak az aláírásaink, a közös képeink. Tök fura érzés, amikor több ezer kilométert megtéve elmész Máltára, ott pedig van egy olyan étterem, amit a te zenekarodról neveztek el.

Milyen egyedüli lányként a csapatban?

– Egyszerre nehéz és egyszerre könnyű, amikor kilenc vagy nyolc férfival vagyok bezárva egy turnébuszba. Mondjuk én sosem voltam az a tipikus csajos lány, ilyen szempontból mondjuk könnyű, de néha vannak nehézségek is. Amúgy meg nem igaz, hogy a lányok pletykásak, a fiúk sokkal pletykásabbak, és az sem igaz, hogy a lányok sokat beszélnek, mert a fiúk sokkal többet beszélnek, sokkal többet hisztiznek, és nehezebben viselik el az élet nehézségeit, a kellemetlenebb részét, amihez mi már hozzá vagyunk szoktatva különböző okok miatt. Úgyhogy a különbséget így jobban érzem, de nem baj, mert nagyon szeretem őket.

Koncertjeitek során gyakran hangzik el szállóigeként, hogy az életben érdemes minden pillanatot megélni. A bokádon levő tetoválásod is ezt jelképezi?

– Ezt a gimis ballagásomra készítettem a családomnak emlékül, mert tudtam, hogy én már nem fogok Fonyódon maradni, hanem Budapestre költözöm, s onnantól kezdve engem már nem állít meg senki, hogy azt tegyem, amit szeretnék. Úgyhogy ezt így emlékül őrzöm anyukám, apukám, nagymamám aláírásával, családi emlékekkel, amiket most már mindenhova magammal viszek, úgyhogy ezért fontos számomra, mellesleg pedig én rajzoltam.

Említettétek, hogy rengeteg erdélyi koncertetek volt az elmúlt időben. Mi a különbség a magyarországi és az erdélyi közönség között?

– Ti sokkal nyitottabbak vagytok, őszintébbek, tiszta szívűbbek, sokkal jobb kaját csináltok, és valahogy amikor felmegyek a színpadra, tiszta tekinteteket látok. Ezt nem lehet másképp megfogalmazni: olyan őszinte, tiszta arcok, akik a természettel együtt nőnek fel, ez pedig meglátszik a fogadtatáson és a koncert hangulatán is. Én is vidéken nőttem fel, hozzátok hasonló vagyok, nem pedig egy városi gyerek. Megmondom őszintén, hogy amikor még ismeretlenebbek voltunk, nehezebb volt az áttörés, meg kicsit távolságtartóbbak voltak az emberek, de miután megszokták a nevünket, meg hogy milyenek vagyunk, azóta meg annyira jó koncertek szoktak kikerekedni, hogy már csak repdesünk közöttetek.

Kismihály Bogi